Filmkritika: Alice Csodaországban

A Burton-féle Alice Csodaországban keserű csalódást fog okozni mind az eredeti mese, mind Tim Burton rajongóinak. A rendező kibelezi Lewis Carroll csodálatos világát, és egy bénán összetákolt fantasy-forgatókönyvből próbál 3D-s látványparádét kicsiholni.

Egy új Tim Burton-film mindig ajándék, a bizarr fantáziájú rendező agyszüleményeire beülni különleges alkalom, mert biztosak lehetünk benne, hogy egy-két órára egy korábban sosem látott, csodás és sötét világba repít minket. Az Alice Csodaországban ideális alapanyagnak tűnt egy Burton-filmhez, úgy képzeltem, Lewis Carroll szürreális meséje minden eddiginél lebilincselőbben kel majd életre a vásznon Burton vizuális fantáziája és régi kedvenc színészei segítségével. De nem számoltam azzal, hogy Burton eladja a lelkét.

A rendező minimum két végzetes hibát elkövetett már az alkotói folyamat elején: úgy döntött, hogy 3D-ben viszi vászonra a mesét és úgy vélte, Linda Woolverton megfelelő ember az Alice Csodaországban és az Alice Tükörországban egy forgatókönyvvé gyúrására. Burtonről elmondható, hogy nemigen szeret a forgatókönyvvel bíbelődni, ezt a munkát rendszerint másra bízza, és ez általában működik is. Woolverton viszont nem egy Caroline Thompson (Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, A halott menyasszony), hanem a Disney stúdió embere, aki korábban olyan filmek írásában vett részt, mint a Szépség és a szörnyeteg és Az oroszlánkirály.

A fakezű Woolverton fogta Carroll bizarr figuráit és nyelvi leleményeit, betette mindet egy nagy zsákba, jól összerázta, aztán kiszórta a padlóra. És még ezután követte el a legnagyobb barbárságot: a szanaszét szórt darabkákat megpróbálta sorba rakni úgy, hogy egy olyan hagyományosan dögunalmas mese kerekedjen belőlük, ami arról szól, hogy hogyan győzi le a jó (Alice és furcsa barátai) a rosszat (a Vörös királynőt). Egyetlen sovány mentsége van minderre, mégpedig, hogy beleírta a sztoriba, hogy ez tulajdonképpen nem az Alice-mesék adaptációja, hanem a folytatásuk: Alice itt már nem kislány, hanem eladósorban levő fiatal hölgy, aki valamikor régen már járt a csodabirodalomban - persze arra már alig emlékszik. Oké, így is lehet, de akkor tisztességesebb lett volna más címet adni a filmnek.

Egy akciófantasyvé butított Alice-mesét nézünk tehát, amiben ugyan megjelennek a könyvek imádnivalóan bizarr figurái, például az órás nyuszi, a Kalapos, a pipázó hernyó és a vigyorgó macska, de ők nem főszereplői többé a szürreális kalandok kavalkádjának, hanem csak eszközök a sztori szolgálatában, amely immár afféle Narnia krónikái-utánérzésként arról szól, hogy Alice-nek fel kell szabadítania Csodaország népét a kegyetlen Vörös királynő uralma alól, ráadásul egy - nyilvánvalóan egy harmadik filmből érkezett - sárkánygyík leölésével.

Szomorkodhatunk, mert hiába őrültebb az őrültnél is a kalapost alakító Johnny Depp, hiába telitalálat a Vörös királynőt alakító Helena Bonham Carter digitálisan felpumpált feje és hátborzongató rikoltozása, és hiába játssza Alice-t a tehetséges és finom Mia Wasikowska, a pompás kis részletek belevesznek a forgatókönyv lélektelen masszájába. És a legnagyobb kihagyott ziccer: a Kalapos és a Kőr Bubi összecsapása. Johnny Depp és Crispin Glover, ez a két csodálatos őrült együtt a vásznon, minden valamirevaló filmrajongó megnyalná mind a tíz ujját egy ilyen jelenet után, de mégsem, mert ez is lapos és üres is érdektelen.

 

Helena Bonham Carter (jobb szélen) az Alice Csodaországban című filmben

 

És akkor még nem esett szó a 3D-ről, ami végképp agyonnyomja ezt a sete-suta mesét. A számítógépes animáció hál' istennek már jó néhány éve elért arra a szintre, hogy valóban életszerű lényeket és tereket lehet teremteni vele, hogy ha az alkotók nem akarják, akkor észre sem vesszük. Erre jön a 3D-forradalom, és megint ott tartunk, hogy amit a vásznon látunk, nem hihető. A tárgyak élessége nem a tőlünk számított távolságukkal összhangban változik, aki fél méterrel messzebb áll tőlünk, már teljesen homályos. Ahelyett, hogy sokkal élőbbnek éreznénk a vásznon mozgó figurákat, sokkal művibb az egész, olyan benyomást kelt, mintha egy háromdimenziós díszletben kartonfigurákat tologatnának.

 

Az pedig egyszerűen hazugság, hogy a 3D segít abban, hogy jobban beleélje magát az ember a filmbe, pont ellenkezőleg, a 3D kiránt a filmből. Amikor Alice zuhan lefelé a nyúlüregben, és mindenféle tárgyak repülnek el a fejünk mellett, kénytelenek vagyunk arra figyelni, hogy hú, hogy süvítenek el mellettünk a cókmókok, esetleg még be is húzzuk a nyakunkat, ahelyett, hogy arra figyelnénk, mi történik Alice-szel. Nem a főhősön keresztül, a mesébe belefeledkezve éljük meg a nagy kalandot, hanem moziban ülő saját magunkra koncentrálunk. Ezzel az erővel otthon is maradhattunk volna.