Heti filmkritikánk: Közellenségek
2009.07.15 14:07 | Utolsó módosítás: 2009.07.15 15:54
Nem csalódtam Michael Mannben: sikerült újra egy szép, zilált, minden
hollywoodi koreográfiát mellőző, mégis ízig-vérig hollywoodi filmet csinálnia. A
Közellenségek romantikus gengszterfilm arról, milyen remek színész is ez a
Johnny Depp.
Az öntörvényű Michael Mann. Konokul megy arra, ahová a szenvedélye űzi, nem
érdekli a tökéletes, az egyensúly vagy a szimmetria; nem törekszik arra, ami
elérhetetlen. Három éve írtam le róla ugyanezt, és tegnap éjjel, az új film, a
Közellenségek alatt
is ezért bámultam a vászonra mély áhítattal: Mann érzi, mit akar és úgy csinál
filmet, ahogy akar. Mint az egysejtű bigyó a fény felé, úgy halad előre,
bárhová, ahová úgy érzi, el akar jutni. Ösztönrendező. Kevés van belőle, meg
kell becsülni és úgy kell nézni a filmjeit, mint csorba hollywoodi szuvernírt,
ami éppen azért ér ezerszer többet, mint a többi, mert eleve kajlának készült,
lendületből.
Igen, a
Közellenségek nem hibátlan, sőt, még csak nem is különösebben
jó film. Valahol a százhuszadik perc környékén Christian Bale FBI-ügynök
idegesen ránéz az órájára és azt várja, mikor ér már véget a
Manhattan
Melodrama című Clark Gable-film, mert akkor a bankrabló Johnny Depp kisétál
a chicagói moziból, ő pedig végre elkaphatja. Elég sokat pillantgat az órájára a
néző is, mert körülbelül háromszor is véget ér ez a film a végefőcím előtt -
elnyújtott, szaggatott, ide-oda cikázik a zabolátlan sztori. A történet valódi:
egy legendás amerikai celeb-bűnöző, John Dillinger (Depp) életének utolsó
tizenhárom hónapját mutatja be. Depp az abszolút főszereplő: elegánsan,
szomorkás mosollyal siklik át a filmen, bankot rabol, szerelmes lesz, és közben
folyamatosan menekül a frissen alakult FBI lelkes nyomozói elől. Aztán elkapják.
Az idő a kora harmincas évek, de a sok korabeli részlet, az autók, a
puhakalapos, felöltős fazonok ellenére Mann bravúrosan tölti meg jelennel a
múltat. A díszlet csak apró, udvarias jel, a hangulat kelléke; a szereplők éppen
olyan otthonosan mozognak ebben a világban, mint mi a mában. Mann felváltva
forgatott filmre és videóra és izgalmasan keveri, fonja egybe a kettőt. A videó
ideges, remegő, CNN-riportokat idéző textúrája felpörgeti a sztorit, a
klasszikus, mélységet árasztó 35 mm megszokottan, jólesően öleli át a nézőt.
Mann elsősorban vizuális művész és ha nem is olyan élénk, szédítő erővel, mint a
Miami Vice-ban, itt is letámadja az érzékeinket. A dialógusokra nem is
marad sok erőnk, de ez tiszta haszon, mert Depp és a többiek legtöbbször
mesterkélt sablon-mondatokat kénytelenek egymásra küldeni. Mann-nél így megy ez:
valamit valamiért.
De Depp szerencsére lenyűgöző ebben a filmben. Végre újra színész és nem egy
kisminkelt, stilizált báb - régen láttam ennyire jónak. Trükkös, merész
alakítás. Úgy kell megszerettetnie a nézővel ezt a Dillingert, hogy ne
szisszenjünk fel, mennyire banális, ezerszer látott filmes toposz a lágyszívű,
szimpatikus gengszter, akit aztán a végén megkönnyezhetünk. Úgy játssza a
hősszerelmest, hogy közben megmosolyogja magát. Úgy mosolyog, hogy közben
belefájdul a szívünk. Mann érzelmes pali és szereti az érzelmes keményfiúkat. A
Közellenségek-ben a szerelmi szálat egy csinos ruhatároslány, Billie
Frechette (Marion Cotillard) hozza, akit John Dillinger élete utolsó hónapjaiban
mély elszántsággal, foggal-körömmel szeretett. Jók ezek a jelenetek. Bár alig
ismerik egymást és nincs sok közük egymáshoz, Depp és Cotillard eljásszák a két
embert, akik arra a kis időre eljátsszák, hogy szerelmesek és ezt a szerelmet
halálosan komolyan veszik.
A legjobb pillanatok mégis azok, amikor a nyugodt, acélidegű Dillinger
megszökik a börtönből. Vagy amikor visszakerül oda. Vagy amikor lassú,
szórakozott mosollyal a bajsza alatt besétál a rendőrőrsre és unalmában körülnéz
kicsit az oroszlán barlangjában. Nem vakmerő, mert ahhoz tudnia kéne, mit
kockáztat. Mann hőse gyerek, akit izgat a hajsza, de közben nem is nagyon érti,
miért a nagy felhajtás.
Nézd meg a film előzetesét!
Rablófilm nincs pandúr nélkül, de Mann fókusza nem nagyon vándorol el
Deppről, még akkor sem, ha a nyomában lihegő rendőrt Christian Bale játssza. Még
akkor sem, ha Mann olyan remek színészeket dob be kétperces szerepekre mint Lili
Taylor, Givanni Ribisi vagy Stephen Dorff. Eltörpülnek, eltűnnek, nincsenek.
Maga Bale sem tud mit kezdeni a szerepével, ezzel a háttérbe tolt, taszító és
kiszámíthatatlan alakkal - az FBI-os kopó szinte felesleges karakter, akinek
egyetlen feladata van a filmben: elhozni a hős számára tragikus, magasztos
bukást.
Igazi, jófajta Mann-darab a Közellenségek: egy újabb egyenetlen,
kacska, szenvedélyesen szép film, amiben a legjobb az, hogy Johnny Depp újra
komolyan vette magát egy kicsit.